Vad és idealista koppenhágai hippi gyökerek, a 60-as évek diáklázadásai, Nepál, India, Pakisztán, az összeomló keleti blokk országai, Dél-Amerika és Oroszország, találkozás a 16. majd a 17. Karmapával: egy élet utazása a buddhizmus szellemében, egy különleges nő és egy különleges szerelem útját követve. Ezt ígéri a Hannah - Szerelem, szabadság, buddhizmus, György-Kessler Márta dokumentumfilmje. Az alkotó Hannah Nydahl élettörténetével ismertet meg, a filmben archív kordokumentumok, barátok, tanítványok és tanítók visszaemlékezései révén rajzolódik meg a személyes sors. A történet és a nyomában járó film, vállaltan a buddhista kultúra és szellemi értékek közvetítésére vállalkozik. György-Kessler Mártával beszélgettünk.

Hannah és férje, Ole 1968-ban Katmandu városában találkozott Tibet első újraszületett lámájával, Őszentsége a 16. Karmapával, és lettek első nyugati tanítványai. A találkozás örökre megváltoztatta életüket, utazásaik, egyedülálló szerelmi történetük során a buddhizmus eljutott a nyugati világba, és a mai napig százezrek életét inspirálja.

Hannah Nydahl buddhista gyakorló és tanító volt, egész életét a tibeti buddhizmus megalapozásának szentelte. Az erős nőalak fogott meg a történetében?

Mindig sok életrajzi könyvet, történetet, memoárt olvastam, és mindenképpen igaz és női történetet akartam elmesélni. Függetlenül attól, hogy buddhista vagyok és ismertem Hannah-t, azt gondoltam, hogy itt egy fontos történet egy nőről, aki leélt egy életet, pozitívan, idealistán és nem halt meg fiatalon, tragikus módon. Ráadásul létre tudott hozni valamit az életéből. Egy dán, művelt és szerető családból származó gyönyörű nő volt, aki rendkívül nehéz életet választott, és a „buddhizmus anyjaként” ahogy hazájában emlegették, elhozta a buddhizmust nyugatra.

Milyen szerepük van a nőknek a buddhizmusban?

Lényegi szerepük van, ezért is akartam ezt a filmet elkészíteni. A legmagasabb szintű buddhista tanításokban egyesül a női és a férfi esszencia, ami maga a tökéletesség. A női esszencia a bölcsességet és a teret fejezi ki, a férfi pedig az együttérzést és az örömöt. Tehát bölcsesség és együttérzés, tér és öröm elválaszthatatlan.

A filmeddel Hannah-nak akartál emléket állítani. Hol találkoztál vele, és milyen emléket őrzöl róla?

19 éves voltam, amikor először találkoztam a buddhizmussal Budapesten, Ole, a férje járt itt akkor, és két héttel később már Lengyelországban találtam magam egy meditációs kurzusukon, ahol már Hannah is ott volt. A 90-es évek elejéről beszélünk, vonatoztunk, stoppoltunk a barátaimmal, de akkoriban még se angolul, se németül nem beszéltem, így hát nem nagyon tudtam kommunikálni velük. Mégis nagyon erős benyomást tett rám Hannah. Egészen másféle kommunikáció jött létre közöttünk, én csak néztem és csodáltam, hogy milyen érdekes és milyen szép ez a nő, ő meg nagyon kedves és nyitott volt velünk. Fordítókon keresztül értettük csak, hogy miről beszélnek, de ő megfogta a kezem, mosolygott, és örült nekünk. Már az első találkozásnál különlegessé vált a számomra, mert a tudat szabadságát sugározta ki, és megtapasztaltatta velünk is. Nagyon kíváncsivá is tett, hogy vajon mitől ilyen. Aztán egy év múlva újra Magyarországon találkoztunk, akkor már mindketten jöttek, és Hannah emlékezett rám! A következő tizenhat évben amennyit csak lehetett, próbáltam a közelében lenni, együtt utaztam velük. Baráti és tanító-tanítvány kapcsolat alakult ki közöttünk, mindig partnerként kezelt és sokszor meg tudtam vele osztani a fontos dolgokat - persze mindig bölcsebb volt nálam.

Hova utaztatok együtt?

Ole és Hannah állandóan utaztak, ez volt az életük, így találkoztak az emberekkel. Általában a barátaik hívták meg őket, hogy beszéljenek a buddhizmusról és tanítsák meg a meditációt. Mi itt Európában megpróbáltunk csatlakozni hozzájuk, kocsival követtük őket, de voltam velük Oroszországban, Amerikában, Dél-Amerikában és Ausztráliában is. Együtt vonatoztunk, buszoztunk, sokat beszélgettünk, és rengeteget lehetett így tanulni tőlük.

Mit értesz azon, hogy Hannah a tudat szabadságát sugározta ki?

Miután Erdélyből jöttem át a 90-es évek elején Magyarországra, én még Ceaușescu idejében, a diktatúrában nevelkedtem fel. A mi generációnknak minden szellemi dolog rendkívül fontos volt, hiszen a külső, anyagi dolgok elérhetetlenek voltak, a szellemi tudás viszont belső erőt adott nekünk. A szabadság volt az egyik legfontosabb aspektusa ennek, a filmnek is az egyik fő motívuma lett. A buddhizmus, mint olyan nem vallás, hanem belső hozzáállás, tartás, látásmód, gondolkodás, és legfőképpen szabadság, amit senki nem vehet el tőlünk. Ezt vitte el Ole és Hannah olyan sok országba, és én is ezzel a szabadsággal találkoztam általuk, és a buddhizmus által.

A film készítése során mennyire mélyült el benned a buddhista tudás és szabadságvágy?

Nagyon. Még most is tanulok, és nagyon szerencsésnek érzem magam, mert a buddhizmus sok különböző aspektusával foglalkozhattam. Buddha tulajdonképpen mindenkit felszabadultabbá, megvilágosodottabbá, boldogabbá akart tenni, és ezért rengeteg különféle tanítást adott. Amit Ole és Hannah tanít, az úgynevezett Gyémánt út buddhista tanítás, az egyfajta látásmód, ahol a tudat identifikációs, vagy azonosulási erejét használjuk. Ennek az a lényege, hogy a belső dolgok látásmódjára összpontosítunk. Hannah és Ole elhivatottsága és a buddhizmus emberek ezreinek tette szabadabbá, vagy boldogabbá az életét: és ez nagyon inspiráló tanítás.

Milyen kihívásokat jelentett a filmkészítés folyamata?

Főleg a nehézségek leküzdésével kellett szembenéznem, és főleg azért, mert nem vagyok filmrendező. Ez az első filmem, ezért is rendeztük közösen Adam Pennyvel, aki tapasztalt filmes. Minden nagyon új volt, és bár nyilvánvaló, hogy beletettem szívemet-lelkemet, mégis rá kellett jönnöm, hogy az egész filmes szakma, pláne a dokumentumfilm, pláne a kis költségvetésű dokumentumfilm egy sajátos helyzet: az egész filmet a szabadidőnkben készítettük, munka mellett és után. A buddhista tanítás nagyon sokat segített abban, hogy kitartással legyek, hogy elengedjem az elvárásokat, és hogy bízzunk a térben: bízzunk abban - még ha nem is tudjuk, hogy mi lesz -, hogy a legjobb szándékkal történnek a dolgok, ami mindenkinek a legjobbat jelenti.

Hogyan készítettétek elő a filmet, és milyen szempontok alapján?

A legfontosabb az volt, hogy nagyon alaposan átgondoltuk a struktúrát és rengeteg időt töltöttünk a háttérkutatással. Amikor már tudtuk, hogy mi a témánk, mit akarunk elmondani, milyen időszakot akarunk felölelni, egyfajta scriptet írtunk meg előre a történetből. 5 év alatt 59 interjút készítettünk. Hannah és Ole sztorija mellett a világot is meg akartuk mutatni körülöttük, hiszen nem csak buddhisták között éltek, hanem a hippi- és a beatkorszak kellős közepén, a 68-as diáklázadások utáni Európában, ahol a szabadság akarása új kifejezésmódokat kapott.

Mi segített a filmkészítésben?

Azt lehetett érezni, hogy nagyon sokan akarták és várták ezt a filmet, ami segített, és persze kötelezett is. Minden szinten. Tudtam, hogy értelme van annak, amit csinálunk és ez sok erőt adott. Megtanultam, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy bizonytalan legyek. Bíztam abban, hogy misztikus módon, Hannah éppen ennek a filmnek a révén fog még több emberrel találkozni.

Hannáról többször állítják a filmben, hogy „félelem nélküli” volt. Ez mit jelent?

Semmiképpen sem azt, hogy odadobta magát a tigrisek elé. Nem vakmerőséget jelent, hanem annak a felismerését, hogy a hétköznapi félelmeink azt jelentik, hogy függünk valamitől, amit nem látunk előre. Hannah egyszerűen megrázhatatlan volt, bízott a térben, azaz félelem nélküli volt ebben az értelemben. Hannah és Ole bejárták a keletet, a 70-es évek elején egy kis busszal utaztak Indiában, Pakisztánban, később Dél-Amerikában veszélyes, sőt életveszélyes helyzetekbe kerültek, de az, hogy segíteni mentek, egészen más perspektívába helyezte az útjaikat. Nem személyes utazások voltak ezek, nevezhetjük áldásnak, vagy védelemnek, mert meg voltak győződve arról, hogy csak a legjobb jöhet ki egy helyzetből. Innen nézve, nincs mitől félni.

György-Kessler Mártval a budapesti Gyémánt Út Buddhista Központban beszélgettünk.